Gyerekkorom vége

Egy rokonommal beszélgetve jutott eszembe az a pillanat az életemben, amikor valóban úgy éreztem, hogy felnőtt lettem. Ezt, mármint az időpontját minden bizonnyal a családom, és a barátaim vitatnák, ugyanis, bár a pontos évre nem emlékszem, ez valamikor kiskamasz koromban eshetett meg. Emlékeim szerint olyan 10-12 éves lehettem, ami tudom, még nagyon korainak tűnhet, ám számomra a nagy tapasztalatszerzés ekkor jött el, és erről még csak nem is én tehetek. Szemérmesebb olvasóimat ezen a ponton szeretném előre figyelmeztetni, a történetben kulcsszerepet játszik majd egy gumi óvszer is, szóval ennek tudatában tessék tovább olvasni.

Mielőtt azonban rátérnék az eseményekre, muszáj egy kicsit elgondolkodni azon, hogy mi is az a gyerekkor, és felnőtt kor? Mikor érzi valaki - legalábbis én -, hogy ő gyerek, vagy felnőtt? Nyilván ez egyénenként változik, emlékszem, egy - titokban - gyárkéményként füstölgő általános iskolai osztálytársam határozottan kifejette nekem, hogy ő felnőtt, mert cigizik. Mivel a vitakészségem és az érvelési technikám akkor érthetően nem volt túl kimagasló, egy "szerintem meg nem" nagyon kemény odaszúrásával rendezettnek láttam az ügyet, ez többször nem is volt téma köztünk. Egy dolog azonban nagyon fontos ebben az esetben: az osztálytársam úgy érezte, hogy nem különbözik már a felnőttektől, legyen az indoklás akármennyire is gyermekded. Minden bizonnyal lesznek olyanok, akik majd ennek a történetnek a végén az én esetemről is hasonlóan fognak gondolkodni.

Visszagondoltam, milyen is volt életemnek az a korszaka, amikor szerintem is gyerek voltam. Mit hallottam állandóan az idősektől? Mi gyerekek rosszak vagyunk, megfeddtek, ha csúnyán beszéltünk, ha verekedtünk, eltörtünk valamit, hazudtunk, nem csináltunk házit, vagy ha életveszélyes módon robogtunk le bringával mindenféle meredek helyen, frászt hozva másokra. Példát kellett vennünk a felnőttekről, ők soha nem káromkodnak, mindig tudják, mi a helyes, szétszedik az egymás belét épp kitaposni készülő gyerekeket, és ami a legfontosabb: nem robognak le életveszélyes módon bringával mindenféle meredek helyen, frászt hozva másokra. Amikor kicsit már nagyobb lettem, akkor ebbe a szerepbe nekem is bele kellett bújni, nem egyszer hallottam, hogy példát kell mutatnom a kisebbek számára. Voltunk tehát mi, gyerekek, akik titokban káromkodtunk, Móricka és egyéb gusztustalan újságokat adogattunk egymás között titokban, és tudtuk, hova kell ütni, hogy a másik egy időre harcképtelenné váljon. Ezzel szemben állt a felnőttek tökéletes világa, a maguk választékos beszédével, Mórickát nem láttunk egyiknél sem, az meg, hogy kihívják egymást a hóra, egyenesen elképzelhetetlen volt számunkra.

Annak idején nyaranta sokat nyaraltam nagyszüleimnél. Békés, már-már idilli, falusi környezetben teltek ezek a napok egy bakonyi faluban, ahol különböző háziállatok, és a közeli erdő vett minket körül. Mindig volt valami szívet melengető esemény, volt, hogy a kiskacsák kikelését nézhettük végig, majd nagy örömmel figyeltük, ahogy nagy csoportban, csiripelve szaladgálnak, úszkálnak az általunk készített kis kacsaúsztatóban. Sokat jártunk az erdőbe is, láttuk, hogy nő a tök, a kukorica, begyűjtöttük a háziállatoknak a marharépa leveleit. Esténként, ahogy ment le a nap, nagyapám gyakran kiakasztotta a régi petróleumlámpáját, majd kerestük az égen a Vénuszt, miközben főtt kukoricát eszegettünk. Nagymamám mindig kedveskedett nekünk valami süteménnyel, vagy közösen sajtos tallért sütöttünk, de annak idején tőle tanultam meg a marcipánkészítés mikéntjét is, illetve hogyan lehet rózsákat, leveleket, és egyéb formákat létrehozni vele. Sokat mosolygott, türelemmel hallgatta végig minden csacskaságunkat, jókat derült a történeteinken, és persze ő is igazi felnőtt módjára viselkedett, tehát nem káromkodott, nem olvasott Mórickát, és még csak nem is mutatott be életveszélyes biciklis trükköket sem. A nagyszüleim még abba a korosztályba tartoztak, akik igyekeztek a legtöbb élelmiszert maguk előállítani. Kenyeret ők már nem sütöttek, de a hús, tojás, zöldségek mind a kertből, a tyúkólból, vagy a malac odúból jöttek. A tej előállítására pedig mindig volt 1-2 család ezekben a bakonyi falvakban, akik ezt a feladatot magukra vállalták. Nagyszüleim rendszeres délutáni programja volt tehát, hogy az üres tejesüvegekkel átsétáltunk velük a szemközti házhoz, ahol egy szintén idős házaspár történetesen tejet adott el. Rengeteg tehenük volt, akiket rendszeresen láttam vonulni a legelők felé, néha egészen közel is engedtek hozzájuk, bár némileg eltérő termetünk miatt nem nagyon éltem ezzel a lehetőséggel. A tejes néni is nagymamámhoz hasonlóan kedves volt velem, mindig volt hozzám pár nyájas szava, gyakran lapult az asztalon leterítve valami finom sütemény is, amivel megkínált, ráadásul még biciklije sem volt. Mikor már nagyobbacska lettem, és azt a nemes feladatot kaptam nagymamámtól, hogy most már egyedül menjek el a tejért, akkor különösen nagyon meg lettem dicsérve a tejes néninél. Minden embernek azt kívánom, hogy így teljen a gyerekkora, egy ilyen kis elvarázsolt világban.

Eljött az a bizonyos nap, amit említettem. Épp bent ültem nagymamáméknál a kis szobában, valamilyen könyvbe voltam elmerülve, talán egy nyári kötelező olvasmányba. Meghallottam, ahogy nagy robajjal kinyílik a kapu, majd valaki sietősen végigtrappol a kövezett udvaron. Volt ezekben a hangokban valami felettébb nyugtalanító, mintha egy ideges ember trappolása lett volna. Megéreztem, hogy most talán jobban teszem, ha maradok a könyvemnél, és nem megyek ki. Kinyílt a bejárati ajtó, majd meghallottam a tejes néni hangját. Gyorsan, hangosan, és nagyon idegesen beszélt. Nem emlékszem teljesen, hogy miről volt szó, mivel olyan gyorsan hadart, hogy alig értettem belőle valamit, és a hangok az én szobámhoz érve már úgyis sokat gyengültek, illetve keveredtek az utcai zajokkal. Nagymamám hangja ennél visszafogottabban, de szintén behallatszott hozzám, ő inkább meglepettnek, majd végül szintén dühösnek tűnt. Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy elhangzott volna-e, hogy "vigyázz, a gyerek bent van a szobában", és hasonló figyelmeztetés. Talán emiatt is történt meg, hogy a tejes néni élesen rikácsoló hangján többi mondattal ellentétben tisztán és világosan eljutott a fülemhez a következő mondat, amit soha nem felejtek el:
- És akkor a gecis kotont, amit előtte az a büdös szomszéd kölyök a retkes faszára húzott, képzeld, otthagyja nekem az utcán az ablakpárkányon!
És itt ért véget a gyerekkorom.